10. rész
Az igazság napjai
Már nem is emlékszem a napokra. Mármint arra, mi mikor történt… Mert én okoska nem akkor írtam le, hanem most írom, a történtek után. Szóval. Ez is normális napnak indult. Nagyszünet, mindenki az udvaron, csak egyedül én vagyok az osztályban. “Mert a heteseknek bent kell maradniuk kiszellősztetni az osztályt…blablabla…” Hát pedig Laura nem maradt. Azt mondta nincs kedve ebben a szép időben bent ücsörögni. Ő baja. Hát legalább Rómeó fejött hozzám az osztályba!
- Szia! Egyedül? – kerdezte, mikor belépett. Épp a táblát készültem letörölni.
- Nahát! Minek köszönhetem látogatását? – kezdtem tréfásan.
- Beszélni szeretnék veled.
- Hát mondjad.
- Tudod, hogy csak azért járunk, mert Nikyt féltékennyé szerettem volna tenni.
- Tisztában vagyok vele. – mondtam. Arra gondoltam, biztosan úgy folytatja majd, hogy Niky féltékeny is lett, megbánta, amit tett, vissza akar hozzá menni. De tévedtem.
- Mert ugye Te akkor másképp veszed? Mert… na érted…
- Igen. Persze.
- Mert én… Szeretném, ha mostantól komolyan vennéd.
Már megint csak néztem, mint a moziban. Ezzel tulajdonképpen azt mondta, hogy annyira beleélte magát a dolgokba, hogy nem akar elengedni.
- Ezt hogy érted?
- Hogy mostmár vedd úgy, hogy azért vagyok veled, mert azt szeretném. De csak ha Te is.
- Hát… Semmi akadálya! – mondtam őszintén, majd szivaccsal a kezemben a nyakába ugrottam. Szóval mostmár komolyan járunk! És nem csak úgy látszatra… És ezt meg is pecsételtük az első igazi csókkal. Gondolom ezt nem értitek. De azért más volt, mint azelőtt.
Mikor befejeztük, az ajtó felé pillantottam és láttam, ahogy Laura nagy mérgesen beront. Olyan dühös volt, hogy ellökte tőlem Rómeót és lekevert egy hatalmas pofont. Én csak az arcomra tettem a kezem, mert írtóra fajt. Különben nem tudtam mozdulni sem. Rómeó megpróbálta lefogni Laurát, de már nem volt rá szükség.
- Ezt miért kapta? – kérdezte Rómeó, mert én még mindig csak álltam kezemmel az arcomon.
- Azt ő nagyon jól tudja!
- De… én mégsem tudom… - szólaltam meg félénken.
- Ó, szóval ő nem tudja… Ő nem emlékszik… Elfelejtette, hogy elcsábította a pasimat!
- Mi van? – értetelenkedett Rómeó. Én meg csak bámultam magam elé a semmibe.
- Te kuss! Most hozzá beszélek! Miért nem szóltál? Miért kellett ezt tenned velem? Tönkretettél, te ribanc! – az utolsó szót nagy hangsúllyal mondta ki, amire még több ember gyűlt az ajtó köré, de nem mertek bejönni. De ez most legkevésbé érdekelt.
- Én… komolyan nem tehetek róla…
- És ki más? Hiszen te mentél a pasim után! És járál vele annak ellenére, hogy egyszer már kikosaraztad és most az én barátom volt!
- De én… Nem jártam vele… Vagyis miközben Te… - próbáltam lenyugtatni.
- Nem kell játszanod a tökéletes barátnőt! Már mindent tudok! Azt is, hogy Rómeóval is csak játszol, mert ezzel ártani akarsz Nikynek! Mindent tudok, vége a titkolózásnak.
- De… honnan?
- Mit érdekel? Gondoltál volna hamarabb arra, mik lehetnek tetteod következményei, most már késő sajnálni! – azzal még egyszer végignézett és dühösen, de büszkén, mint aki jól végezte a munkáját, kisétált az osztályból.
Nagyon fájt amit mondott és ahogyan mondta. De tökéletesen igaza volt. Ezt elcsesztem. Jobban már nem is lehet. Még minig úgy álltam ott, mint mikor pofon vágott. Meredten néztem a semmibe és gondolkodtam. Majd egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Szétnéztem az osztályban és csak a padon ülő Rómeót láttam. Illetve már alig láttam, mert minden homályos volt… Aztán mikor észrevette, hogy megmozdultam, odajött hozzám és szorosan megölelt. Ez most nagyon jól esett…
Írtó szar nap. Kitől tudta meg? Csak nem Gábor fecsegett? Na ne… Azt azért nem nézném ki belőle… Meg azzal őt is még jobban megutálná… Mindegy. Romi azt ajánlotta, hogy ne gondoljak rá. Valszeg igaza lehet. Nem gondolok a mai napra. Jobb lesz!
...
Mikor mentem haza, a buszon találkoztam Márkkal. Jobban mondva mellé ültem.
- Szia! Szabad?
- Persze! Mizujs?
- Laura pofon vágott és leordibálta a fejem. Te hogy vagy?
- Micsodi? Laura?! Nem tudok semmiről! Mi történt?
- Nem szeretnék róla beszélni…
- Ok, megértem. Szar lehetett.
- Azt képzelheted!
- Akkor váltsunk témát. Hogy van Rómeó?
- Most már komolyan járunk.
- Hm? Hogyhogy komolyan? Eddig nem jártatok?
- Igen, de csak azért, hogy féltékennyé tegyük Nikyt.
- De mégis…
- Hogy lehet? Rendesen. De már normálisan járunk, nem csak láttszatra.
- He? Mióta?
- Mától.
- És ezt most mondod? Hogy azelőtt…
- Örülj, hogy mondom.
Nem tudom, mi ütött belém… Valahogy úgy éreztem, jobb ha mindent elmondok a barátaimnak, mielőtt késő. Mert Launak nem mondtam meg. És ez lett belőle. Jó, Márk azért nem verne, de most ilyen mindent elmondó napom lett. Csak nem tudom, megérte-e. Márk csak nézett, szinte tátott szájjal.
- Mi lett a barátnőmmel? Hol van Rita? Mit csináltál vele?
- Jaj, Márk, ne légy gyerekes… És ha már így kérdezgetünk, mi újság Zsanival?
- Hát… Tudod mit, inkább hagyjuk…
- De mégis!
Márk várt egy picit, majd belekzdett. Mi ez, az igazság napja???
Foltatás!
- Szóval… Nem akarok regényeket mesélni, de szakítottunk.
- Miért? – csodálkoztam el. Hiszen olyan jól elvoltak…
- Magam sem tudom… - mit nem tudod, akkor minek kezdtél bele???
- Hát az nagyon jó.
- Miért? Hiszen Te sem tudod, Laura miért pofozott fel!
- De igenis tudom! – ezzel felkeltem és leszálltam a buszról. Persze Márk utánam, mivel a szomszédom xD
- Akkor miért nem mondod? Miért titkolod el? Nekem nem lehetnek titkaim? Csak Te lehetsz olyan, hogy semmit sem mondasz el? Mert nem akarod, mert nem tudod… Tudod mit? Már nem is érdekel. Hagyd meg magadnak! Most egyáltalán nincs kedvem veszekedni.
- Akkor miért teszed? – álltam meg az út kellős közepén.
- Én megpróbálok nyugodt maradni. De melletted nem lehet. Bocsi. –azzal lefordult, pedig még nem is voltunk a mi utcánkban. Mi a fene baja van? Ezt meg hogy értette?
Miért kell ilyennek lennem? Már nem akarok többet sírni, mára elég! Magamra haragítok minenkit, még öreganyámmal is összekaptam. Ez nem lehet igaz! Ezek szerint komolyan bennem van a hiba… Én hülye liba! Én rontok el minden jót és szépet… Senki sincs, aki meghallgatna… Rómeóra nem támaszkodhatok… Mert abból csak újabb bajok lesznek Niky részéről… Laura felpofozott és leribancozott… Márk ordibált… (jó, nem ordibált, de mégis…) Kornél… azt nem zavarom… Elvan az a csajával… Most meg mi bajom? Csaknem vagyok féltékeny? Na neee… Amikor minden jó lehetne… Ha akkoriban nem csesztem volna el a dolgokat Gáborral… És nem vesztem volna össze Márkkal… Pedig azt már tisztáztuk… Vagy mégsem? Én már komolyan nem tudom, hogyan tovább…
A legjobb az lesz, ha meglátogatom Márkot. De normálisan kell viselkednem, nem úgy, mint a buszon! Nem tudom, mi bajom volt… Pedig ő csak megpróbált érdeklődni felőlem… Nah, jó. Asszem tényleg megyek. Csak ne az legyen, mint a múltkor… Mikor Zsanival találtam…
...
Csengetek. Aztán mikor lépteket hallok az ajtó felé, sóhajtok egyet, majd szövegre nyílik a szám. Márk apja.
- Szia! Biztos Márk után jöttél… Igaz? – kezdte, mivel én csak álltam bambán. Ilyen hülyét! ×D
- I-i-igen. Csókolom. Márkhoz jöttem. Itthon van?
- Nem, azt előbb ment ki, talán a parkba. Utána mész vagy megvárod?
- Azt hiszem, megkeresem. Köszönöm. Viszlát! – azzal elindultam a park felé. Márk az egyik padon ült, az mp3 társaságában J
- Szia! Leülhetek? – és választ nem várva mellé telepedtem.
- Szeva.
- Mit hallgatsz?
- Linkin park. – odanyújtotta az egyik fülhalgatőt. Mikor vége lett a számnak, visszaadtam neki és megkérdeztem, nincs-e harag, és bocsánatot kértem a délutánért… Azt válaszolta, hogy rám nem tudna haragudni. Nahát! Nem tudna haragudni? Ezzel meg mi lett? És olyan mosolyt bevágott hozzá, hogy azt hittem, csak álmodom. És aztán azt mondta, hogy ha szükségem lenne valamire, számíthatok rá. Hozzátette, hogy még a panaszt is elbírja. Hát ez meg? Megkérdeztem tőle, mitől olyan jó a kedve, ő meg, hogy tőlem. Vagyis gondolom azt akarta mondani, hogy miattam. Azt hittem, legördülök a padról… Aztán inkább úgy döntöttem, hazamegyek. Hát ez szuper… Ilyennek még nem láttam. Olyan furcsa volt… Csak nem mertem tőle megkérdezni, mert hát… Nem akartam ünneprontó lenni. Mitől lett hirtelen olyan jó kedve??? Én is előhúztam az mp3 lejátszót és azzal aludtam el. Szerencsére nemsokára rá, ahogy elaludtam, le is merült, különben egész éjszaka ment volna. Onnan tudom, mert a mobilom csörrenése ébresztett fel és akkor karcsoltam ki az mp3-at. Rejtett szám volt. Ilyet utálok… És emiatt kellett még felébrednem is… Ki és minek csörget 22:51-kor?
Folytatás!
- Bocsi a tegnapért. –mondta nekem Márk másnap a suliban.
- Mit kéne megbocsátanom? Csaknem a jókedvedet? – hisz tegnap megbeszéltük a dolgokat…
- Nem. Csak remélem nem ébresztettelek fel. Nah, most leégtem, igaz?
- Hát le. Mit akartál?
- Én… Áh, semmit. Csak úgy… Hívtalak.
- De beszartál és letetted, igaz? – mondtam mosollyal az arcomon, hogy ne vegye sértésnek.
- Hát, valahogy úgy. De lényegtelen. Na, megzavartam nyugodt alvásodat esetleg mást?
- Felébresztettél. De szóra sem érdemes. Legalább kivettem a fülhallgatókat és eltettem az mp3-mat.
- Azzal aludtál el?
- Valahogy úgy.
- Aha. Szóval dolgok tisztázva…
- Igen, Titokzatos úr!
Ezzel lezárva. Röhögött rajta egy sort, aztán becsöngettek.
...
Megint odébb vagyunk az időben. Úgy gondoltam, jó lenne kideríteni, honnan szedte Laura a tényeket. Hát nem szívesen, de megkerestem Gábort. Azt mondta, hogy őt is minden nélkül felpofozta. De mit tegyünk? Én olyannak ismerem Gábort, mint aki nem szeret haragban lenni senkivel. És ebben megegyezünk. Pár napra rá Gábor hozta is a híreket. Bea volt az. Az a kígyó! Azt hittem, ő különb Nikynél és Annusnál, de most kiderült, tévedtem. Legszívesebben… De mindegy. Nyugodtnak kell maradnom. Mégis Laura unokatesójáról van szó… Vagy ki a fenéje neki… De rokon. És nem tartják a kapcsolatot… Nah persze! Olyan dühös lettem… Ez a természet ezek szerint a családban van. De nem gondoltam volna, hogy Laura ilyen robbanékony… Bár megvolt az oka rá.
Nem tudom mi ütött belém, de felkerestem Márkot, hogy elmondjam neki Laura tetteinek okát.
Szóval a buszmegállón beszéltünk.
- Szia! A múltkor azt mondtad, már nem is érdekel, miért pofozott fel és ribancozott le Laura.
- Ööö… Most már elárulod magadtól is?
- Csak ha érdekel.
Bólintott.
- Szal. Berontott az osztályba és azt vágta a fejemhez, hogy elloptam a pasiját.
- Ezt honnan szedte? Hiszen Te…
- A kígyótól. De nem hazugság. Mikor Laura járt Gáborral, én is valahogy véletlenül összejöttem vele.
- “Véletlenül”???
- Hát… Jó akkor úgy mondom, hogy nem tudom, miért. Hiszen én már jártam vele…
- De ki az a kígyó?
- Bea. –mondtam utálattal a hangomban, amit Márk észre is vett és lehajtotta a fejét. Mégis; csak nem fogja védeni?
- Ok. És most hogy állsz fiú ügyben? Mennyi szerencsétlen van a listádon? Vagy most megelékszel Rómeóval is? Ha már úgy odavan érted…
- Hé! Abbahagynád?! Tudom, hibáztam és hülye voltam. Megbántam, mert mindenkinek kárt okoztam meggondolatlanságommal. De már nem tudom visszacsinálni… - ennél elkeztem pityeregni. Csak most jövök rá, milyen károkozó baktérium vagyok valójában… Vagy inkább vírus!
- Na… Ezért még nem kell sírnod… Sss… Minden jóra fordul, ne félj… Én nem akartalak megbántani… - ennél persze már összeölelkezve álltunk. Én meg ott sírtam a vállán. Mire jött a busz, valamennyire sikerült megnyugtatnia. Mi lenne velem nélküle…! Hoppá! Már megint. Lehethogy most úgy tűnik, hogy kihasználom a jóságát, amikor meg minden rendben, szarok rá. De ez nem így van! Legalábbis nem akarom, hogy úgy legyen! De nem szabad elfeledkeznem Romiról sem. Mindig olyan cuki… J A múltkor is szembeszállt miattam a hrápiákkal. És ezért hálával tartozom neki.
...
Jajj, nem tudom, Márknak megint mi baja volt! Egész nap mintha került volna, ha muszály volt hozzám szólnia, akkor is olyan hűvösen viselkedett… De hagyjuk Márkot! Majd rendbejön… Olyan jól megvoltunk Rómeóval! Még mindig én voltam a hetes, és persze Laurának esze ágában sem volt egy helyiségben lenni velem. Hát mint a múltkor is, odajött Romi és beszélgettünk… Meg mást is ×D Szerinte ne én menjek Laura után bocsánatot kérni… Mivel ő pofozott fel. De szerintem én bántottam meg, joga volt hozzá! Hagyom létezni és ha majd már kipárolgott a düh a fejéből (remélem nem fog sokáig tartani), megpróbálok beszélni vele. De az még ráér… Mindig olyan undok… Meg persze fura… Mint nemrég is…
Folytatás!
Jöttem reggel suliba és ott szórakozgatott drága rokonával és a barátnőivel. De alig ismertem rá! Miniszoknya, rózsaszín felső… Blüé! És mikor elmentem mellettük, akkor láttam, hogy Annus valamit Laura zsebébe csúsztat… Szörnyen éreztem magam. Pedig csak elmentem mellettük.
Délután maradtam a suliudvaron… Néztem, ahogy a fiúk fociznak és szurkoltam. Aztán elmentem Romival egy sütire… Aztán haza. De már elég késő volt, kb 6 óral. Igaz, h a tanítás 3-ig tartott…
Amikor már a buszmegállótól baktattam hazafelé, sötétedett. Mikor benyitottam a házunkba, rájöttem, hogy nagyinak vendégei vannak. Méghozzá Márk szülei. De nélküle. Senki sem tudja, hogy hol van. De ő dolga… Engem nem izgat különösebbképpen. Biztos elvan magának és semmi baja. De mi van, ha mégsem igaz, amit gondolok? Nemsokára telefonált is az anyjának, hogy valami haverjánál maradt, ne aggódjanak. Ígyhát a szülők haza is mentek, mivel már elég késő. De Márk nem került elő.
Csupán este kilenc után… Nem a legjobb állapotban… Gondolom el tudjátok képzelni… Az ablakból láttam, mivel felfigyeltem az esőre. Ő meg az esőben baktat az úton… Aztán egyszercsak megáll és valamit mutogat felém. Menjek ki? Az esőben? Ez nem komplett! De hát nem volt más választásom. Nagyi már valszeg alszik, mert már nem hallom a rádiót. Belelépek a cipőmbe, felkapom a kabátom és megyek ki. Kíváncsi vagyok, mi a fenét akar ilyenkor!
Folytatás!
- Szevasz! – vágja oda Márk marha jókedvvel…
- Mi a fenét akarsz ilyenkor?
- Látod? Már megint bunkó vagy! – ezt már olyan teljesen lehongolva mondta.
- Ok, igazad van. Szóval? – siettető pillantást vetettem felé.
- Á, csak gondoltam beszélünk.
- Miről?
- Arról, ahogyan viselkedsz velem szemben.
- Most meg mi van?
- Nem abban egyeztünk már nagyon rég, hogy mikor lesz a főpróbám, eljössz és meghallgatod a beszédem? – közelebb hajolt. Alkohoszag.
- De igen. És?
- És a főpróbám mellesleg ma volt. Szóltam is, hogy háromkor, nehogy elfelejtsd.
- Ma? – a fenébe is, komolyan elfelejtettem…
- Látod, pedig megígérted! És azt hittem barátok vagyunk… - lehajtotta a fejét.
- Bocsi. – nah, remek! Többre nem tellett, csak egy ócska érzésmentes száraz “bocsi”-ra? Jajj…
- És mindig ezt csinálod. Már unom. Már unom, hogy mindig én vagyok az, aki utolsó sorban gondolsz. Pedig ezt egy barát nem tenné! – szinte kiabált velem - Még talán haver sem… Utolsó időben teljesen kihagysz az életedből… Pedig én… Nem szeretném, ha ez így működne… - teljesen átváltozott a hangja. Szomorúvá változott. Én meg nem szóltam egy árva kukkot sem. Mit lehet erre szólni? – Régebben még nem voltál ilyen undok… Pedig biztosan nem én változam meg. Főleg azóta vagy ilyen, ilyen önző, amióta Rómeóval jársz.
- Jesszusom, hát csaknem vagy féltékeny? Jó lehethogy kissé jobban elhanyagoltalak, de…
- Kissé? Hiszen figyelembe sem vettél! Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de levegőnek néztél… - mi a fenéről beszél? Nem tett semmit! Vagy komolyan nem vettem volna figyelembe? Ez meglehet… - És… próbáltam közeledni hozzád… ha nem vetted volna észre… nah, már úgyis mindegy… és ha még érdekel, ezért szakítottunk Zsanettel…
Hogyan? Most mi van? Én ezt nem értem! Sok időt nem kaptam a gondolkodásra, mert Márk hirtelen megcsókolt. Rövid és félénk csók volt. Mire föleszméltem, Márk megint beszédbe kezdett.
- Most már úgyis mindegy. Nyugodtam fel is pofozhatsz. Nem vágok vissza, ne félj. Na? Mi lesz már?
Hát nem vagyok annyira idióta, hogy szegény őszinte srácot felpofozzam…
Folytatás!
Így inkább megfogadtam Laura régi tanácsát és megöleltem.
- Most már jobb lesz, ha mindketten hazamegyünk. Holnap találkozunk. Jó éjt!
Márk hazaballagott, én meg bementem a házba.
Egész este ezen gondolkodtam. Szóval Laurának egész idő alatt igaza volt! Én meg hülyének éreztem magam a poénkodása miatt. Komolyan undok voltam. De ha tudtam volna… és… és… tulajdonképpen azt mondta, hogy miattam szakított Zsanival! Ilyen még nem történt meg velem. Akkor most mi lesz tovább? Igaz, hogy be volt csípve, valőszínűleg holnap már nem is fog emlékezni rá. De itt van még egy bibi. Az emberek ilyen állapotban képtelenek hazudni, őszinték. Ezek szerint… Most hogy a fenébe bánjak vele? Elsősorban holnap ki kell derítenem, emlékszik–e arra, ami történt. Vagyis arra amit mondott és hogy megcsókolt… Jesszusom, hiszen megcsókolt! És én nem is ellenkeztem. Meg voltam döbbenve… És egyáltalán miért kellett volna ellenkeznem??? Nem értem. Nem értem saját magam. Egyszeribe nem is zavar… Csak azt nem tudom, hogyan viselkedjek? Ha már miattam szakított Zsanettel… Az nem semmi! De nekem ott van Rómeó. Miért? Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak és nehéznek lennie? Még azt sem tudom mit érzek. Lehetséges ez? Jól van, Márk csak egy barát, de amint veszem észre, ezzel nem elégszik meg. Többet akar. Csak az a baj, hogy én nem tudom, mit akarok. Elveszíteni biztosan nem.
…
Hát… másnap van… Még hozzá szombat. Megígértem neki, hogy találkozunk, ezért délután úgy döntöttem, meglátogatom. Megint az apukája nyitott ajtót, mint valami őr, aki a bejáratot figyeli.
- Fent van a szobájában, tanul. – válaszolta a “Márk itthon van?” kérdésemre.
Felballagtam, kopogtam… Nem nyitott ezért bementem. Még hogy tanul! Szerintem csak tanult. A falhoz támoszkodva ült ágyán, ölében valami könyv. Ő pedig aludt… Olyan aranyosan alszik! J Egy puszit nyomtam a homlokára és elmentem.
Aztán bicajoztam egyet. Mikor hazaértem, nagyi említette, hogy Márk keresett. Hát ilyet! Szóval ma nem sikerült összefutnunk… Vagyis hát igen, csakhogy ő aludt! J Nézem a mobilom, SMS érkezett. Rómeó kérdi, ráérek-e honap. Gyorsan visszaírom, hogy holnap nem alkalmas, majd beszélünk a suliban. Most meg mi a fene ütött belém? Csak tanácstalan vagyok. És nem szeretnék találkozni Romival. Fogalmam sincs mi bajom. Nemsokára vissza is ír, hogy bocsi, majd hétfőn. Mit bocsizik nekem? Jajj… Ha már így belejöttem az SMS írásba, dobtam egyet Kornélnak is, álalános “hogy vagy” témával, meg “de rég nem találkoztunk…” valami ilyesmit írtam. De nem válaszolt. Biztosan el van foglalva vagy nincs kéznél a telója.
…
Hát igen, itt a vasárnap. Délelőtt a szokásos… Persze beleszőve a tanulás hétfőre… Délután eléggé unatkozam, ezért előhúztam az mp3-mat. Egyszer csak nyitódik az ajtó, Márk a küszöbön.
- Szabad?
Folytatás!
- Persze, gyere csak! – leállítottam a zenét és kivettem a fülhallgatókat.
- Mizujs? – kérdezte még mindig az ajtónál állva.
- Semmi érdekes… Miért jöttél?
- Nem jöhetek csak úgy?
- De. És nem kell az ajtóban állnod! J - ujjammal a szék felé böktem. Márk leült.
- Amúgy meg… Te akartál valamit vagy nem?
- Mire célzol?
- Hogy voltál nálunk, de én aludtam. Mikor meg én jöttem át, te nem voltál itthon.
- Bicajoztam. És csak azért látogattalak meg, mert megígértem…
- Aha. Szép volt tőled, hogy eljöttél.
- Nah, akkor most?
- Azt hiszem megyek, ha kidobsz.
- Jaj, szívem! Dehogy doblak ki! – mosolyogtam egyet, majd nyomtam párat az mp3 gombján.
- Ok, akkor megtudhatom, mit hallgatsz, kincsem? – ő is bevágott egy mosolyt.
- Most épp semmit, szívem, de amúgy sem mutatnám meg, mert… nem is tudom, miért nem! J Egy feltétellel megmutatom.
- Méghozzá?
- Ha elhívsz egy kis játékra.
- Bowlingra gondolsz? De mikor?
- Hát… mondjuk kedden… Mivel szerdára nem kell tanulni, tudod, a suli szülinapja.
- Tudom. A műsor, meg minden… És nekem készülnöm kell…
- Jaj, bocsi! Igazad van, nagyon rossz vagyok. Már megint elfeledkeztem a beszédedről!
- Nem baj… J De szakítok rád időt! Hiszen elég csak átismételnem a szöveget…
- Nagyon aranyos vagy. Köszi! J Szóval kedden.
- Aha… Na, mit hallgatsz?
Mutatóujjammal magamhoz hívtam, ő pedig letelepedett mellém az ágyra.
- What I‘ve Done… - és megengedtem a dalt. Márk csak mosolygott, tudta, hogy miatta raktam pont azt! Szereti a Linkin Park-ot, ellenben velem, nem rajongok értük, de ez a szám kivétel. Ezt szeretem én is. Több mint egy óráig hallgattuk a zenét… Egymás mellett fekve az ágyon… J
…
A suliban semmi érdekes sem történt… De mikor hazajöttem, nem sokára rá csengettek. Nagyi megkértt, nyissam ki az ajtót.
- Szia. – Laura állt az ajtóban.
- Neked is szia. Gondolom eltévedtél, nem igaz?
- Nem. Hozzád jöttem.
- És vajon miért?
- Hogy bocsánatot kérjek.
- Nem érek rá.
- Gyors leszek. Ha kell, itt mondom el a szövegem.
- Szóval készültél. Mondjad.
- Sajnálom, amit mondtam és amit tettem. Hallom azóta Rómeóval sem vagy olyan jóban…
- Ennyi?
- Nem. Szeretném, ha elfelejtenénk ezt az egészet. Tudom, hogy már nem leszünk olyan jóban, de ez így nem megy. Nem vagyok képes melletted ülni úgy, hogy nem szólunk egymáshoz.
- Biztos vagy benne, hogy neked kéne bocsánatot kérned?
- Igazából nem. J
- Ok, én is hibáztam. És nagyot. Megbántam. Nem akartam. Ez csak úgy jött és én lusta voltam időben leállítani a dolgokat. Sajnálom.
- Szóval? – és kinyújtotta a jobb kezét. – Barátnők?
- Barátnők. – kezet fogtunk, aztán megöleltük egymást. J Azt monda, most még dolgha van, majd a suliban beszélünk.
Ez is le van rendezve… Nem is gondoltam volna. Nem is sejtettem, hogy ilyen egyszerű lesz. Remélem mostmár rendbejön az életem. De Rómeó? Vele mi lesz? Laura szerint már nem vagyunk olyan jóban. Ez egy részt igaz is. A múltkor is azt írtam neki, hogy nem érek rá. Nem akarom megbántani, de járni sem akarok vele! Nem tudom, mi ütött belém…
…
Nagyobb szünetekben megbeszéltük Laurával a dolgainkat. Elmondam neki a pénteki Márk-ügyet is. Szerinte szakítsak Rómeóval, és jelentsem be Márknak úgy, mint egy jó hírt. De én nem vagyok ő. Ez nem az én stílusom. Miért kéne Márknak jó hírként bejelentenem? Ok, ok, tudom. Mintha olyan egyszerű lenne. Még azt sem derítettem ki, Márk emlékszik-e. Úgyhogy… Bajban vagyok, mert magam sem tudom, mit gondoljak a dolgokról…
…
Szakítottam Romival. Megmondam volna neki az igazat, de már tudta. Biztosan Lau műve az egész! Előre bejelnti neki, hogy szakítok vele. Ekkora hülyét! XD Rómeó azt mondta, örül, hogy most szakítok vele, ameddig nem bántom meg. Szóval semmi baj? Jah, és Kornéllal is dumcsiztam. Csak úgy ragyog! J Kiderült, hogy Márk elmonda neki a pénteket. Szóval emlékszik, mindenre emlékszik! Kornél nem akarta elárulni, csak véletlenül elszólta magát… J Szóval örülök, mert mindenkivel jóban vagyok.
…
Hát igen. Mint megegyeztünk, elmentünk Márkkal tekézni. Ott volt az a két lüke gyerek, akik ellen szoktunk játszani. Mindig megvernek… L Sehogy sem tudunk ellenük győzni! L A mai napon is úgy tűnt, veszítünk. Mint mindig… Különben meg kb. a játék felében tartottunk szünetet. Hasonlőan telt az is, mint máskor. Márkkal beszélgettünk, stratégiákat találtunk ki, vicceket meséltünk. És Márk majdnem megcsókolt. Most bizos mindenki arra gondol, hogy elhúzódtam, azért csak majdnem, de nem igaz. Az ellenfeleink, Peti és Zoli kezdtek türelmetlenkedni. Minél hamarabb nyerni szerettek volna. Az utolső fordulónál képtelenségnek találtuk a győzelmet. Szükség volt 17 bábu eldöntésére, hogy egy ponttal megelőzzük a másik csapatot. Szóval egyikőnknek egy híján mindet, masikunknak pedig minden bábut el kellett döntenie.
Szerintem csoda történhetett, mert Márk eltalált 8 bábut. Ha mindet eldöntöm, nyerünk, ha eggyel is kevesebbet, veszítünk… Már megint. De mégsem. Ledöntöttem az összeset!!! Annyira fel voltam dobva! Ilyen még sosem történt! Megvertük Petit és Zolit, a “profi” játékosokat! Örömömben Márk nyakába ugrottam. Ujjongtunk, és az ellenfeleink meg csak bámultak. Márkkal egymás szemébe néztünk… Most vagy soha… Márk inkább a mostot választotta. Megcsókolt. Bevallom, nem volt ellenemre. Hallottam, ahogy Zoli füttyög, de nem érdekelt. Annyira örültem! Sohasem gondoltam volna, hogy ezt fogom érezni. Laurának mindvégig igaza vol. Mindig is szerettem Márkot, csak nem tudtam róla, vagy nem vallottam be magamnak.
Mikor befejeztük, Márk a fülembe súgta:
- Látod, nyertél!
- Nem igaz, te nyertél!
Márk elmosolyodott, ezzel a tudtomra adta, hogy tudja, én nem a játékra gondoltam… J
VÉGE! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
