1998. július 23, életem meghatározó napja. 7 éves voltam. A júliusi nap melegen sütött, én utolsó nagyinál töltött napomat a nyári szünetből az udvaron élveztem. Lehet, hogy épp egy színes lepke után iramodtam, vagy talán nagyi illatozó virágainak szirmait tépkedtem a kiskertben. Egy biztos. Minden egyes pillanatot arra használtam fel, hogy minél emlékezetesebb legyen. Nem törődve a külvilággal a dombon álló házikó előtt még nem tudtam, hogy az élet örömein kívül léteznek csalódások, fájdalmak is.

...

Este hat óra volt. Nagyi kifelé ballagott a házból, ahol rajzolgatni és játszani szoktam. Tudtam, hogy vacsorázni hív. Ilyenkor, tikkasztó melegben mindig az udvaron ettünk. De mikor nagyi közelebb ért, megláttam, hogy sír. A fehér műanyag asztalra pillantottam, amit még 2 éve apu vett, de az üres volt.

Nagyi felé futottam, hogy hamarébb odaérjek hozzá. Mivel apró szemeit már teljesen kisírta, megöleltem.

- Miért sírsz?

- Ugye szeretsz a nagyival lenni? – kérdezte, mintha nem tudná az egyértelmű választ. Bólintottam.

- Sajnos apu ma este nem tud eljönni érted, Rituskám. – átkarolt, és a fehér asztalhoz mentünk.

...

Egy pillanaton belül már mindketten sírtunk. Elmondta, hogy az előbb hívott valami rendőr és megkérdezte, az ő fia-e Farkas László. Mivel nagyi igent mondott, a rendőr bejelentette neki, hogy apu súlyos balesetet szenvedett ide jövet. Egy kocsi áthajtott a piroson és a mi autónkkal ütközött össze. Apa szervezete a kórházba szállítás közben feladta a harcot a fején található nagy sebek ellen…

Folytatás!

Ha az ember elveszít egy szülőt, élhet tovább nélküle is, vagy akad egy új, mostoha. Mintha valami páros szervről beszélnénk. Egy vesével is lehet élni. De vese nélkül nem lehet. Épp ezért aggódtam mindig apu miatt, nehogy valami baja essen. Édesanyámat nem ismertem, rögtön születésem után meghalt és apu nem is keresett magának élettársat. Azt mondta, mi megvagyunk kettecskén, mégis ha valami gond adódna, ott van nagyi, ő biztosan segít. Nagyi volt a pótmama. Most vele fogok élni. Ez a gondolat rettenetes és egyben gyönyörű volt, ígyhát elővettem egy üres füzetet és amilyen szépen csak tudtam, felírtam rá a címet: “Rita naplója”. Az első lap jobb sarkába nyomtam a mai dátumot: 1998. július 23. De mit írjak bele? Annyi érzés tömörült bennem, a családdal, iskolával kapcsolatban, hogy újra úrrá lettek rajtam a könnyek…

Leírom a véleményem itt!